Bánjunk óvatosan a középkori állam fogalmával

A Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető professzora, DR. FONT MÁRTA egyetemi tanár A keresztény magyar állam megalapítása témakörben tartott előadása keretét túllépve – Szilágyi Aladár kérdéseire válaszolva – a középkori szlavisztika néhány bennünket érintő eredményét is ismertette.

Az első nagylélegzetű tanulmányát Könyves Kálmánról írta. Azért érdekel fokozottabban, mert Váradon beszélgetünk. Évszázadok óta sokan feltételezték, feltételezik, hogy Kálmán volt Várad első püspöke. Ezt Bunyitay Vince se tartja feltétlenül bizonyítottnak. A tudomány mai állása szerint mi a válasz erre a kérdésre?

Nézze, én azt tudom mondani, amit az alapforrásunk, a Képes Krónika néven ismert 14. századi krónikakompozíció. Abban két ellentmondásos információ van. Az egyik helyen azt olvassuk, hogy váradi püspök volt, a másik helyen pedig, hogy egri püspök. Én nem zárnám ki egyiket sem. Eger mellett azért szoktak érvelni, mert Kálmán Lengyelországba menekült, onnan jött vissza, ehhez Eger közelebb van, mint Várad. Várad mellett pedig az szól, hogy miután Szent László kori alapítás, ide egy olyan rokonát helyezhette, akit ő indított el ezen a pályán.

Javasolom, térjünk át mai előadása témájára. Lényegében István – Géza politikáját kiteljesítve – az Árpádok kárpát-medencei hegemóniáját akarta biztosítani. Miután a saját területén sikerült ezt elérnie, tovább folytatta a küzdelmet, hogy az úgynevezett „törzsi államok” keretében is biztosítsa az uralmát. Ez a kifejezés nem anakronizmus? Egyáltalán: beszélhetünk törzsi államokról?

Kristó Gyula egykori professzorom vezette be a törzsi állam fogalmát. Valamit jelezni kívánt azzal, hogy ez valami más, nem a régi szövetségi törzsi rendszer, amely átalakulóban van, de még nem a keresztény királyságról van szó.

Én azt gondolom, hogy a középkor állam fogalmával általában óvatosan kell bánnunk, hiszen az „állam” egy modern fogalom.

A történészek közül sokan visszavetítik az állam fogalmát a középkorra. Igazából nem az országot, nem a Kárpát-medencét, hanem a dinasztia uralmát akarják megszervezni, biztosítani, kiterjeszteni. Hogy ebből később majd állam lesz, az már egy másik kérdés.

Az Árpádok hegemóniájának kiterjesztése témakörében bizonyos forrásokban előfordul egy ilyen kifejezés is, hogy „a fekete magyarok”. Kik lehettek ők?

Erre két komoly forrás van. Az a baj, hogy egyiket sem tudjuk pontosan időhöz kötni. Az egyik Querfurti Brunó – egy teljesen megbízható forrás egyébként –, ő maga leírja, hogy térített a fekete magyarok között. Ezt el kell neki hinnünk. Epistolá-jából az is kiderül, hogy sikertelenül térített. De ő már azt is leírja, hogy „ó, jaj!” István erőszakos, kereszténységhez nem méltó eszközökkel mégiscsak keresztülvitte a fekete magyarok megtérítését. Azt kellene valahogy meghatározni, melyik az a része a Kárpát-medencének, ahol mindez lezajlott. Annyit lehet tudni, hogy Brunó a Dunán érkezett. Hogy Mohácsnál vagy Titelnél szállt ki a hajóból – azt már nem tudjuk… Mást gondolt a középkorkutatás két emblematikus kutatója a 20. század második felében, Györffy György és Kristó Gyula. Egyikük – Györffy – azt gondolta, hogy Ajtony népe lehettek a fekete magyarok, mert Brunó hosszú utat tett meg lefelé a Dunán. Kristó pedig azt mondja, valahol Mohács tájékán állhatott meg, a későbbi Baranyában, mert a pécsi püspökség előzményének tekinti a fekete magyarok közötti térítést. Mind a két hipotézisre azt lehet mondani, hogy egyikkel sem tudjuk a másikat kioltani, hiszen mindegyiknek megvan a maga logikája. A másik forrás a keleti szlávok őskrónikája, egy 12. század eleji szöveg. Ezt nem tekintem annyira hiteles forrásnak, mint Querfurti Brunót, mert egy későbben született szöveg, sok bizánci átvétellel, feltehetően nem önálló információkból építkezik, de valóban említi a „fekete” magyarokat és a „fehér” magyarokat. Egy biztos, ez az utalás még a honfoglalás előtti népességre vonatkozik. Tehát a két forrást elég nehéz összehozni.

Géza érdemeit a későbbi Szent István kultusz halványította, de kétség kívül az ő nevéhez köthető, hogy létrejött fia diplomáciai célzatú házassága Gizellával, ami a Nyugat felé fontos nyitást, jelentős előrelépést eredményezett. Az a magyarok számára is szerencsés fordulat volt, hogy 1002-ben Gizella testvére, Henrik herceg – III. Ottó halála után – a Német-Római Birodalom császára lett…

Valóban, nagy szerencse volt. Egyetemi előadásaimon mindig azt szoktam mondani, hogy akkor értjük meg, ez mennyire fontos dolog volt, ha figyelembe vesszük, hogy II. Henrik uralkodása idején 1002-től 1024-ig semmiféle konfliktus nem volt a nyugati határszélen! Ami a lengyeleket illeti, ott egész más volt a helyzet. Ott is voltak házassági kapcsolatok, de inkább a szomszédos grófságokkal, alacsonyabb szinten köttettek. II. Henrik több hadjáratot is vezetett ellenük, Magyarország ellen viszont nem. Miután Henrik meghalt, az utódja, II. Konrád császársága idején rögtön elkezdődtek a határvillongások, amelyek az 1030-ban bekövetkezett német támadással tetőztek.

Tehát István Gizellával kötött házasságának nagyon komoly szerepe volt, két évtizedes békés korszakot biztosít, amikor nem kell tartani attól, hogy nyugat felől bármilyen támadás érheti Magyarországot.

Sokak számára a mai napig szimbolikus jelentősége van annak, hogy István végül is kitől, a császártól, avagy a pápától „kapott” koronát?

A közvélekedésben valóban gyakran felmerül „a pápa vagy a császár” kérdése. Szerintem a kérdésfelvetés eleve rossz. Mégpedig azért, mert nagyon befolyásolja az ítéletünket, hogy később, az 1070-es években – az invesztitúra küzdelmek idején – valóban volt egy erős császár-pápa konfliktus. De ha visszatekintünk néhány évtizeddel korábbra, az ezredforduló táján egyáltalán nem ez volt a helyzet. Az 1000. esztendő császára III. Ottó, a pápa II. Szilveszter. Szilveszter Ottó nevelője volt, Ottó tette őt pápává. Nemhogy konfliktus nem volt közöttük, hanem annyira jó volt a császár-pápa együttműködés, hogy nem lehet elválasztani őket egymástól. Még azt is tudjuk, hogy István királlyá koronázásának évében Ottó éppen Rómában tartózkodott. Tehát értelmetlen feltenni a kérdést, hogy kitől is ered a „koronaküldés” aktusa. A koronaküldés története a 12. század eleji Hartvik legendából származik, és Kálmán udvarának szemléletét tükrözi. Korabeli német forrás szövegéből tudjuk, hogy első királyunk „áldást kapott” a pápától, a császár beleegyezésével, és nem koronát. A pápai áldás korabeli szinten a nemzetközi elismerést jelentette István király számára. A másik dolog, amit a belpolitika szempontjából hangsúlyozni kell: amikor megkoronáztak valakit, az sokkal többet jelent egy pusztán katonailag megszerzett világi hatalomnál. Ahogy az oklevelek fogalmaznak: ettől kezdve az uralkodó Dei gratia, tehát Isten kegyelméből gyakorolta a hatalmát. Olyan megerősítését kapta az uralomnak, amelyik nem csak a világi környezettől függ, hanem az egyház által is elismert, valóban „Isten kegyelméből gyakorolt” hatalommá válik. Tehát egy minőségi változás következett be. Ezt akkor tudjuk értékelni, ha látjuk a különbségeket, mert ahol nem volt koronázás, annak a hiányából sok negatívum is következik.

Hadd ejtsünk szót Szent István államszervezési koncepciójáról. Trónra lépése után néhány év alatt szinte példátlan eredményeket ért el, nyilván, a tanácsadóinak is köszönhetően. Kedvelt olvasmányaim közé tartoznak a fiához, Imre herceghez intézett intelmei. Ennek a szövegnek amellett, hogy erkölcstanító jellege van, akár a törvények közé is sorolható, és államelméleti elemek is vannak benne. Ugyanakkor a szövegen egy személyesebb hang is átüt. Tudunk-e közelebbit arról, hogy miként születhetett, hiszen az biztos, hogy nem a király maga írhatta le?

Ismét olyan kérdést vetett fel, amire sajnos, nem tudunk válaszolni. Az biztos, hogy István király nem saját maga írta. Hogy mit foglaltatott bele, miután tényleg Imre hercegnek lett szánva? Egészen biztos, hogy adott hozzá instrukciókat, és elvárásokat fogalmazott meg. Hogy mindez hogyan történt és mikor, azt jó lenne pontosan tudni, de nincs rá adatunk. A szerzőséggel sok mindenkit „hírbe hoztak”, Gellért püspöktől kezdve bencés szerzetesig. Történészi tisztességgel azt mondhatjuk: nem tudjuk, ki írta; de bizonyosan István király sugalmazására, ötletéből, a királyi udvar egyik klerikusa.

Elemeiben is rokon a Nyugat-Európában már divatozó, úgynevezett királytükrökkel. Mennyiben hasonlít a nyugati mintákra, mennyiben különbözik azoktól? Ugyanakkor több magyar jellegzetesség is megfogalmazódik benne. Főleg a sokat idézett, ominózus hatodik passzusra utalok, mely szerint „az egy nyelvű és egy szokás szerint élő királyság gyenge és törékeny”.

Deér József már közel egy évszázada leírta, hogy Szent István nem haladta meg a korát az ilyen mértékű toleranciával. Az előzmények hatásait is figyelembe kell vennünk. Hiszen Géza – illetve az elődei – korának a valósága nem ment feledésbe egyik pillanatról a másikra. Deér József úgy gondolta, a nomád hadsereg-szervezési gyakorlatból nőtt ki ez a fajta tolerancia. Ha megnézzük a nomád birodalmakat, egy dolog fontos, hogy a sereget alkotó harcosok alárendelődjenek, a had kellőképpen megszerveződjön, és hatékony legyen. Ebből a gondolkodásból vezethető le az uralkodó hatalmát elismerők, annak magukat alávetni kész idegenek, „vendégek” iránti tolerancia. A középkorban a nyelvnek nincs meghatározó szerepe, a vallásnak sokkal inkább, nemzettudatról, mint olyanról még egyáltalán nem beszélhetünk.

Fontos kérdés volt az egyházszervezés. Mennyire igazolódott be az a sokak által elfogadott feltételezés, hogy már Szent István alatt tíz püspökség alakult?

Az utolsó kettő: a váci és a bihari korai alapítása kétséges. A többi nyolc egyházmegye alapítása biztos, de ez a kettő valószínűleg István utáni alapítás. Egyébként az egyházmegyék létrejöttének is vannak különböző fázisai. Nyilván, a térítés elkezdődött Biharban is, de Várad, mint központ még nem létezett. Feltehetőleg nem volt egy olyan erős keresztény közösség, amire alapozni lehetett volna. Ez a régió missziós terület lehetett, csupán Szent László időszakára vált lehetségessé egy központ kialakítása.

Meg lehet-e becsülni, hogy mekkora lehetett a népesség Szent István korában?

Egyetlen korábbi adatunk van, amivel mindenkinek számolnia kell: még a honfoglalás előtti, etelközi magyarságról szól, hogy húszezer lovassal vonultak hadba. De a honfoglalás után annyi minden történt, az sem tudható pontosan, mekkora lakosságot találtak a Kárpát-medencében. A régészet nyújthat bizonyos támpontot, de az egész Kárpát-medence minden egyes temetőjét bizonyosan nem ismerjük. Az 1990-es évek végén készült egy nagy demográfiai összegzés, melyben minden korszakra – a korábbiakhoz képest – alacsonyabb népességszámot állapítottak meg. Úgy gondolom, Kristó Gyulának a Kárpát-medence 10-11. századára vonatkozó, 250-350 ezres becslése elfogadható.

Kérem, beszélgessünk a Szent István korabeli külpolitikáról is. Az előbb szó esett István dinasztikus házasságáról. Ez a gyakorlat tovább folytatódott a fia, Imre herceg esetében is. Az egyik forrás szerint bizánci, másik szerint lengyel, megint másik szerint horvát hercegnővel lépett frigyre. Tudunk-e bizonyosat erről?

Egyetlen dologban lehetünk biztosak: ha István őt utódjának szánta, akkor biztos, hogy megházasította. Hiszen egy uralkodónak az is „kötelessége”, hogy utódokat hagyjon maga után, mert a dinasztikus érdek ezt követeli.

Biztos, hogy az ifjú herceg nem a Szent Imre legenda által köréje épített „szűziesség” megtestesítője volt.

Nem szabad elfelednünk, hogy amikor szentségének ez a fajta attribútuma kialakult, arra hatása volt az anyai nagybátyja, Henrik alakja, akinek legendája ugyanilyen típusú szentet állít elénk, időben ugyanakkor. Nem véletlen ennek a szenttípusnak a megjelenése, hiszen a cölibátus a 12. század elején égető kérdés volt.

Ami a Német-Római Császársággal való további kapcsolatokat illeti, az utód, Konrád már nem a legideálisabb szomszéd. A bajor hercegség élére Konrád fia kerül, és egyre nagyobb feszültség alakul ki a két ország határán. A nyugati gyepű védelmére valóban varég harcosokat telepítettek?

Pozsony mellett van egy Oroszvár nevű falu, sokáig önálló település volt, ma a város része. Az biztos, hogy a nyugati gyepűt megerősítették, főleg II. Henrik és Konrád hatalomváltását követően. A nyugati határszélnek az volt a sajátossága – de általában is a magyar határvédelemnek –, hogy különböző etnikumú harcosokat telepítettek oda. Székelyekről is tudunk Pozsony környékén, besenyőkről is, ezek a varég harcosok is a gyepűk védelmét biztosíthatták. Nyugati forrásból tudjuk, hogy éppen Imre hercegnek az egyik titulusa a Dux Ruizorum volt, de nem „oroszok”, hanem varég „ruszok” voltak az alattvalói, a vikingek kelet felé kalandozó ága. Maga a népnév bizánci eredetű, azt vették át a keleti szláv források.

(Forrás:erdelyiriport.ro)

Cimkék: